Hol tart most a mesterséges intelligencia fejlettsége?

Napjainkra az MI egy mindent felforgató technológiává vált, amely az élet számos területén megjelenik. Sokkal meghatározóbb része már a mindennapoknak, mint ahogy azt általában az emberek érzékelik. Sokan az olyan, a közelmúltban nagy figyelmet kapó generatív mesterséges intelligenciákat azonosítják az MI-vel, mint a ChatGPT vagy a különböző képrajzoló alkalmazások, pedig ezek csupán annak látványosabb fajtái.

Évek óta dolgoznak körülöttünk úgy a mesterséges intelligenciák, hogy a legtöbbször észre sem vettük, noha nagy hatással voltak már eddig is az életünkre. Most azonban néhány fajtájával a társadalom egy nagyobb szelete is találkozott, ez pedig sokakban nagyon is kézzelfogható kérdéseket vetett fel. Elveszi majd a munkámat? Megbízhatok az eredményeiben? Tényleg rávehet valakit az öngyilkosságra? Megnyerhet egy művészeti versenyt? Mi lesz az én dolgom, ha az MI mindent meg tud helyettem csinálni? A következő egy-két év ezzel fog telni: egyre többet fogunk foglalkozni azzal, mit csinál éppen a mesterséges intelligencia. Ezzel párhuzamosan valószínűleg sokszor tesszük fel a kérdést, hogy ha szinte mindent meg tud csinálni a gép, mi az én dolgom? Ki vagyok én? Ha az ipari társadalom logikái szerint voltam értékes, akkor kezdhetem azt érezni, hogy értéktelenné váltam. Nem vagyok például zseniális könyvelő, de monotóniatűrő vagyok, és képes arra, hogy tíz órán keresztül úgy dolgozzak számlákkal, hogy nem hibázok. Ez eddig hatalmas érték volt, de az MI mindezt alapjaiban változtatja meg, hiszen a gép tökéletesen megcsinálja ezt a munkát egyedül is.

Beszélhetünk nagyobb mérföldkövekről az MI eddigi történetében?

Három részre szoktam bontani a mesterséges intelligenciát. Kicsit olyan ez, mint a rovaroknál a fej, tor, potroh.Az egyik rész a fej, vagyis az adatok . Ez az ő látása. Az adat sokféle lehet: használhat egy k onkrét adattárat, de ide tartozik például az az információmennyiség is, amelyet egy önvezető autó a szenzorokon keresztül összegyűjt. A középső rész a számítási kapacitás, az algoritmusok. Ezek mindig nagy kiterjedésű statisztikai műveletek. A harmadik egységet pedig a kimenetek jelentik: ez lehet például egy egészségügyi riport egy orvosi MI esetében.

A közelmúltban az első és a harmadik részben történt változás: fejlődött az adatok minősége és mennyisége, illetve hatalmas áttörést értünk el a nyelvi modell kapcsán. Már képes megérteni, hogy mit kérdezünk tőle, és úgy válaszolni, hogy azt mi is megértsük. A ChatGPT-nek fogalma sincs a kérdésemről, ahogyan arról sincs, hogy ő mit válaszol, de azt megérti, hogy milyen kulcsszavakat kell keresnie. Végigmegy a rendelkezésre álló adatbázison, és mint egy virágot, felépíti a válaszmondatot. Képes létrehozni egy új szövegváltozatot, viszont az mindig visszatükrözi az adatbázist, amelyből dolgozott.

Ezt megelőzően inkább csak MI-szerű működésekkel találkoztak az emberek. Mire gondolok? Az, hogy a közösségi média 100 lájkom után meg tudja mondani, hogy mit szeretnék, még nem intelligencia, hanem csak adatgyűjtés. Még az sem MI, ha egy alkalmazással képet rajzoltatok, és azt kérem tőle, hogy 150 millió fénykép alapján hozzon létre egy 150 millió plusz egyediket. Ha viszont azt akarom, hogy olyat rajzoljon, ami mindenkinek tetszik, az már nehezebb ügy – de ha adok neki egy második adatsort arról, hogy általában mi tetszik az embereknek, képes lesz rá. Valószínűleg senkinek nem ez lesz a kedvenc képe, nem lesz kultikus, de elfogadható lesz. Ez az, amiben nagyon jó az MI: hogy szinte olyan jót csináljon, mint az ember. És ez a legtöbb esetben elég. Arra már nem igazán lesz képes, hogy egy kifejezetten Rab Árpádnak tetsző képet fessen.

Milyen – ma talán még meglepő – formákban jelenhet meg az MI a mindennapjainkban?

Csak egyetlen példa. Ha bepötyögök pár szót, és ez alapján megrajzol egy képet, az az emberi képességek kiterjesztése, hiszen én nem tudok rajzolni, bár mindig is szerettem volna. Néhány óra alatt létrehozhatok így egy képregényt, kibontakoztathatom a saját kreativitásomat olyan módon, ahogyan korábban sosem. De mi mindent lehet még ezzel kezdeni? El tudom képzelni, hogy megjelenik majd egy új kommunikációs forma, mert az MI segítségével képes leszek arra, hogy beszélgetés közben egy filmet generáltassak vele abból, amit éppen mondok. Hogy ha azt mondom, hajó, akkor a beszélgetőpartnerem azt a hajót lássa, amelyre én gondolok, ne pedig azt, amelyre ő asszociál. A kommunikációnak egy egészen új szintje lenne ez, aminek köszönhetően nemcsak egymást ismerhetnénk meg még jobban, de például az oktatásban is remekül fel lehetne használni. Nagyon fel lehet dobni például egy történelemórát, ha az, amiről épp magyarázunk, közben kivetítődik egy látványos filmként is.

Az MI olyan, mint egy kalapács, amely sok mindenre képessé tesz. Használhatom így, használhatom úgy. A kulcskérdés az etika. Ezért is fontos az a munka, amelyet például itt, az NMHH-ban is végzünk, hiszen arról szól, hogyan lehet tudatosan jól használni a mesterséges intelligenciát, és kivédeni a kockázatokat. A mesterséges intelligencia jó dolog, mert rettentő hatékony. Ahhoz, hogy a következő időszakot túlélje az emberiség, ilyen technikák kellenek, a segítségével megmenthetjük a bolygót és magunkat. Arra kell törekednünk, hogy társadalmilag jó MI-ket fejlesszünk, amelyek transzparensek és funkcionálisak, átláthatók a döntéseik, és mindig van lehetőségünk a beavatkozásra.

Milyen a társadalmilag rossz MI?

Nézzük meg a közösségimédia-fogyasztási szokásainkat: alapvetően a közösségi média egy nagyon klassz dolog, ha például el szeretnék adományozni valamit, vagy ki kell menni áradáskor homokzsákot pakolni. Viszont az, ha unalmunkban órákig görgetjük, nem biztos, hogy annyira előremutató. Ha van egy ügy, amely mentén használni akarjuk, akkor nagyon jó eszköz. Ha nincs ügy, akkor mi válunk a termékké.

Az MI nagy pontossággal képes megmondani, hogy éppen mire van szükségünk, mit szeretnénk, ami a legtöbbször nagyon kényelmes. Nem kell az embereknek folyamatosan tudatosnak lenniük, ugyanakkor fontos, hogy mindig legyen lehetőségünk arra, hogy ha szeretnénk, megfogalmazhassuk, hogy éppen mit akarunk. Az a mesterséges intelligencia, amelyik egyszerűen csak termékként kezel bennünket, nem hasznos társadalmilag. Ha mi találjuk ki a lehetséges jövőbeli problémáink megoldásait, és mi fejlesztjük az MI-t, akkor a világ legjobb segítőtársa lesz, mert rengeteg előttünk álló kihívásban tud jól segíteni. Ehhez viszont tudnunk kell, mit akarunk, ahelyett, hogy ölbe tett kézzel ülnénk, mondván, úgysem ismerjük a jövőt.

Már a közösségi média megjelenése is sokakat nehéz helyzet elé állít azzal kapcsolatban, mi is a valóság. Az MI még feljebb teszi a lécet – elég, ha csak a deepfake videókra gondolunk.

Az emberiség történelmében először az elmúlt 30 évben fordult elő, hogy idegeneknek kell nagy tömegekben, gyors kapcsolatok segítségével, közös tudás és akár kulturális háttér nélkül rugalmasan együttműködniük. Nagyon fontossá vált emiatt a bizalom kérdése. Az okostelefon megvalósította az ősi vágyainkat, melyekről sokáig csak álmodoztunk. Tudni akartunk a világ összes nyelvén. Hát, most már tudunk. Telepátiával akartunk beszélgetni tőlünk távol lévő emberekkel. Ez is megvan. Annyira szeretjük, hogy még idegenekben is megbízunk rajta keresztül. Megnyomok egy applikációt, azt sem tudom, ki fejlesztette, majd érkezik egy idegen, én pedig beszállok az autójába, hogy hazavigyen – miközben egész életemben azt hallgattam, ne szálljak be ismeretlen kocsikba. De beszállok, és tényleg hazavisz.

A mesterséges intelligencián alapuló technikák ezt a bizalmi hálót rombolják szét, ami nagy kihívás. Hogy lehet ettől megmenekülni? Szükség van hozzá jó mintával szolgáló szülőkre, kritikus gondolkodásra, szükség van arra, hogy megfogalmazzunk a magunk számára ügyeket, és hogy kitörjünk a buborékokból. Egy deepfake képről vagy videóról nem fogjuk tudni megmondani, hogy az. A technikasokkal jobb ebben. Ami fontos szerepet kell hogy kapjon, az a kételkedés és a kíváncsiság, hogy tudjunk és legyen igényünk kérdéseket feltenni. A probléma megoldása nem technológiai, még csak nem is jogi. Ami segíteni tud bennünket abban, hogy felismerjük, mi a valóság, az a józan paraszti ész. Soha nem volt olyan egyszerű információhoz jutni, mint ma, miközben a kényelmi rendszerek arra nevelnek rá, hogy ne menjünk tovább, elégedjünk meg egyetlen válasszal, egyetlen megoldással. Ez az, amit nem szabad hagyni.

Mekkora kockázatot jelent ez a legfiatalabb generációk számára, amelyek jellemzően fel sem néznek a telefonból?

Kevesen gondolnák, de nem ők a legfüggőbb korosztály. A 30–36 év közöttiek sokkal inkább függenek az okostelefonjuktól, ők ugyanis ebbe nevelkedtek bele, már senki nem szól rájuk emiatt, és mindig könnyen megadják maguknak az önigazolást, hogy amit csinálnak, az fontos.

Azt tapasztalom, hogy ha a fiataloknak valamilyen ügyet adunk, az okostelefon eszközzé válik a kezükben. Ha azt mondom, azt csinálsz, amit akarsz, csak görgetik céltalanul, de ha feladatot kapnak, kiderül, mennyire kreatívak. Nagyon fontos a szülők szerepe – akik nagy számban kerülnek ki abból a bizonyos 30–36 év közötti korosztályból –, ha ők nem tudják letenni a kezükből az okostelefont, ha nem eszközként kezelik, akkor nem nagyon várhatnak mást a gyerekeiktől sem.

Nemcsak azt kell elmondani, hogy mi ebben a veszélyes, hanem azt is, mire jó. Beszélgetni kell velük. Ezt nem ússzuk meg. Tiszteletben kell tartani, hogy nekik mi a fontos az életben, és nem elvenni kell tőlük azt, hanem meg kell tanítani, hogyan tudnak vele még sikeresebbek lenni. Nagy szükségük van pszichológiai biztonságra: ők akarják megtanulni a világot, de ha baj van, fontos, hogy tudják, van kihez fordulniuk.

A mesterséges intelligenciára szükség van, felesleges arról beszélni, hogy kell vagy nem kell. Az a kérdés inkább, hogy hogyan csináljuk jól. A jelen értékrendszerével nem ítélhetjük meg a jövőt. Annyit tehetünk, hogy eszközt adunk a fiataloknak ahhoz, hogy felépíthessék a sajátjukat.

Az interjút Németh Mónika készítette.

A cikk az Új Médiakultúra Magazin II. évfolyamának első számában jelent meg. A kiadvány innen letölthető.